Itt van például édesanyám. Ahogy telik az idő halála óta, egyre csak jobban hiányzik. Eleinte könyebb volt, komolyan. Hiánya az idő előrehaladtával csak nő. Pótolhatatlan űrt hagyott és nem hiszem, hogy azon kell dolgoznom, hogy ezt az űrt pótoljam, mert a lehetetlen. Nem tudom, hogy van ez. Nem hisztizek, nem szomorkodom, nem esem depresszióba, élem az életem. Így is, nélküle. Vagyis valahogy nem is nélküle. Az űrrel kell barátkoznom tán. Hogy ezzel az űrrel is az maradhassak, aki voltam, vagyok. Nem keseregnem kell és nem tönkre mennem. Csak még inkább úgy szemlélni a dolgokat, ahogyan azt ő tette. A világ, az emberek felé sugárzott mindenekfölötti szeretetét akarom megvalósítani. Most még az ő szeretet adagja is itt van bennem. Azt is adom, nem csak a sajátom. Így tudom őt megtartani, így tudok ebben a pótolhatatlan űrben is létezni. Ahogy őt szeretem, és ahogyan ő szeretett, azt adom minden embertársnak. Így lesz az űr elviselhetőbb.