Múlt szombaton elmentem egy előadásra. Nagyon ritkán tudom rávenni magam, hogy menjek. Hosszan tudnék olyan közhelyeket puffogtatni, hogy nekem a színház munka, így nem fogok a szabadidőmben is színházzal kikapcsolni. Vagy valami hasonló frappáns nagyképűséggel magyarázhatnám az egyszerű tényt, hogy nem szeretek színházba járni. A magyarázat is ilyen egyszerű, szinte alig van pozitív élményem nézőként. Múlt szombaton mégis elmentem megnézni egy előadást. Nem volt egyszerű a döntés, pedig számomra nagyon kedves alkotók előadásáról volt szó. A B32 Galéria és Kultúrtérben láttam a Nézőművészti Kft. előadását, a Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikémet. Ez nem egy kritika. Nem is tudok kritikát írni. Az előadásról így csak annyit tudok írni, hogy muszáj megnéznie minél több embernek. Nem tudom, ki mit vár a színhától, de ezalatt a 70 perc alatt egy olyan illúziónak lehet része az ember, ami elringat, megsimogat, szeretettel mosolyog rád, megölel, megcirógat, hosszan és melegen néz a szemedbe, elfogad, megnevettet, veled nevet, önazonos. Ilyen sok gyerekkori érzést, biztonságot, bizalmat, melegséget ritkán élhet meg az ember, ha már meglett felnőtt, sok a felelőssége, feladata, harca. Pláne ma, amikor épp azzal küzdünk, hogy fantasykben használatos kifejezések válnak a mindennapjainkká, mint a nagyleállás.
Lassan rátérek a címre. A színház a konfliktusok művészete. Ez egy elég széles körben elfogadott definíció. Mindenki, aki vett már részt színházi próbán, méginkább, aki már improvizált, tudja, vagy legalábbis hallotta, hogy konfliktus nélkül nincs előadás, még jelenet sincs. Kell, hogy legyen valami konfliktus. Szükség van a küzdelemre. Lehet az külső, vagy belső "ellenséggel" folytatott is, de valami összeütközésre, véleménykülönbségre, valamire szükség van, ami megváltozik, ami a-ból, b-be juttatja a szereplőt, vagy a nézőt, vagy bárkit, akinek köze van az előadáshoz. Ha nincs konfliktus, legalább egy icipici vívódás a szereplőben, akkor senkit nem fog érdekelni. Akkor egyszerűen unalmas lesz nézni. Lehetne ezt még ragozni, de minek? Ha nem a rosszindulatú magyarázatot veszem, hogy mindannyian imádjuk a pletykát, akkor is könnyen érthető, hogy a más konfliktusából lehet tanulni. Abból tudok - ha elég nyitott vagyok - a saját életemre következtetéseket levonni, ami talán változást idézhet elő az életemben. Emiatt kell a konfliktus. Hogy a színház nagyobb hatást tudjon gyakorolni a befogadóra.

Jelentem ez a tételmondat múlt szombaton megdőlt. Gyulay Eszter egy olyan előadást rendezett, amiben nyoma sincs a konfliktusnak. Semmi. Nincsen benne egyszerűen. Nincs. De nem úgy nincs, hogy nincs. Hanem úgy nincs, hogy nincs. De egyáltalán. Fikarcnyi se. Bizonyos édességeken, amiknek semmi köze a mogyoróhoz, feltüntetik a csomagoláson, hogy nyomokban mogyorót tartalmaz. Pedig tudjuk, hogy nincs bennük. Na, ez az előadás nem így nem tartalmaz konfliktust, hanem sokkal inkább nem tartalmaz. Nyomokban sem. És mégis ízig-vérig színház. Méghozzá a legjobb fajtából. Maszkban, idegen emberektől körülölelve (én kicsit félek a megfertőződéstől), elég melegben néztem végig. Ezek közül egy is elég, hogy elvegye a kedvem a legjobb előadástól is. Most pedig nem tudott kizökkenteni a keltett illúzióból semmi. Mert ez a színház konfliktus nélkül is színház volt a javából. Köszönöm az élményt!