-Mi a baj egy szem leány? Miért sikoltottál? – kérdezte zihálva a róka, aki az ajtóban állt és látszott rajta, hogy messziről igyekezett ideérni.
-Nincs semmi baj. Csak rosszat álmodott. Azért jöttem én is betakargatni - mondta a favágó, aki ott ült az egy szem leány mellett az ágyon. A róka megvonta a vállát, majd köszönés nélkül, ahogy jött el is ment. Az egy szem leány nem értette, hogyan került oda a róka. Nem értette, hova tűnt a kígyó, de nagyon hálás volt, hogy aznap korábban ért haza a favágó, és vigyáz rá. Este leültek a terített asztalhoz, a favágó elfogyasztotta az ételt, amit az egy szem leány neki készített, megitta a vizecskét, amit neki hozott és aznap este megint beszélgetett vele kicsit, amitől az egy szem leány nem tudta, hogy boldognak kellene-e éreznie magát.
Másnap reggel az egy szem leány hirtelen ébredt fel álmából. Még meg sem szokta szeme a hirtelen fényt, de már tudta, hogy a kígyó megint ott van a szobában.
-Jó reggelt egy szem leány. Jól aludtál? -  hangja, mintha nagyon messziről jött volna, pedig az arca ott volt az egy szem leány arca mellett, de olyan közel, hogy az egy szem leány levegőt venni is félt.
-Jól aludtam, de most már engedj, mert fel kell kelnem. – mondta az egy szem leány és próbált úgy tenni, mintha nem érezné magát még sokkal apróbbnak annál, amilyen apró igazából volt.
-Ne kelj még fel, egy szem leány. Maradj még itt velem kicsit az ágyban. Kapsz tőlem egy rózsát, ha itt maradsz. – mondta a kígyó és a hangja egyszerre volt édes és savanyú.
-Nem hiszek neked kígyó. Tegnap sem kaptam tőled rózsát. Nem is kell rózsa. Csak engedj felkelnem, mert dolgom van. – mondta az egy szem leány és maga sem tudta miért, de eszébe jutott a róka.
-Nem hiszel nekem? – kérdezte sértődötten a kígyó, azzal letekeredett a törékeny testről, kikúszott a szobából. Az egy szem leány megkönnyebbült, de mire kikelt volna az ágyból, a kígyó visszajött, és egy csodaszép marcipán rózsát tett az ágyra. Az egy szem leány megbabonázva nézte a rózsát. Sosem érzett ilyen szabadságot. Könnyűnek és végtelennek érezte magát. A marcipán rózsa pedig még sokkal szebb volt, mint azt valaha látta, vagy remélte. Egyszerre volt minden részlete nagyon éles és mégis folyékony. Egyszerre volt törékeny és tekintélyt parancsolóan magasztos. Nagyon tetszett az egy szem leánynak a rózsa. De ahogy jobban megnézte, mintha ott, ahol találkoztak a tökéletes rendezetlenségben megszerkesztett, egésszé összeálló szirmok, ott a legmélyén, ott látta az esőcseppeket. Az esőcseppeket, amik sírtak. Sikítottak. Vérvörös esőcseppek voltak azok. És hirtelen megint elkezdett szűkülni a bőre, és lángolt az egész teste. A rózsából patakokban folytak a vérvörös esőcseppek, és ekkor vette észre az egy szem leány, hogy a kígyó teljesen befonta a testét. Már nem látta a rózsát, sem az ablakon besütő napot, csak a kígyót mindenhol. Sikítani akart. Ordítani, mert már nem bírta az égető melegséget és a szűk bőrét elviselni.
-Mi a baj egy szem leány? Miért sikoltottál? – kérdezte a róka, aki megint ott állt az ajtóban éppen úgy, mint előző nap is.
-Nincs semmi baja. Sosem látott még rózsát, annak örül annyira. – mondta a favágó, aki ott ült az egy szem leány mellett az ágyon. A róka erre megemelte kicsit a vállát, majd, ahogy jött, el is ment. Az egy szem leány már nem csodálkozott, hogy a kígyó nincs sehol, de annak örült, hogy a favágó nem mérges a rózsa miatt.
És ez így ment utána hosszú-hosszú napokon keresztül. A napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek. Egyik este, mikor az egy szem leány még mindig apró volt, de már nem olyan apró, mint korábban, kopogást hallott a szobája ablakán. Mikor nagyobb lett benne a kíváncsiság, mint a félelem, odament és kitárta az ablakot.
-Szerbusz egy szem leány. Öltözz föl és gyere utánam. – mondta a róka. Az egy szem leány maga sem tudta miért, de úgy tett, ahogy a róka mondta neki.

(folytatás a jövő héten)