-Mi a baj egy szem leány? Nem tetszett a kaland? – kérdezte a róka. Az egy szem leány nem értette mit keres a fa alatt az útelágazódásnál.
-Nem is volt kaland. Átvertél. És mit keresek itt? Azt mondtad, hogy a kalandok jók! És azt mondtad, hogy ha eltöröm a szőrszálat, akkor otthon termek. – mondta az egy szem leány annyira számonkérően, amennyire csak tőle tellet.
-Azt mondtam, hogy a kalandok izgalmasak, és azt, hogy ha eltöröd a szőrszálat, ott teremsz, ahol neked a legjobb. – mondta a róka és már nem érdekelte, hogy fontos-e, amit mond.
-De én nem akarok itt lenni. Én haza akarok menni. – mondta az egy szem leány és mérges volt a rókára.
-De meg kell találnod a kalandod. Ne feledd. És még mindig van két szőrszálad. – mondta a róka. Az egy szem leány mondani akart erre valamit a rókának, de az szokásához híven megint eltűnt, és csak a hűlt helyét hagyta maga után. Az egy szem leány bosszús volt, de nem tudta mi mást tehetne, így elindult egy másik úton, mert az erdőbe nem akart még egyszer bemerészkedni. Mikor bosszúja kicsit elpárolgott csodás illatokat kezdett érezni. Nagyon tetszettek neki ezek az illatok. A rózsája jutott eszébe róla. Annak volt ilyen finom illata. Szerette volna megkeresni az illatok forrását, de nem mert letérni az útról, mert félt, hogy eltéved, vagy netán megint egy sűrű erdőben találja magát, ezért csak ment tovább az úton. A nap melegen sütött, fantasztikus illatok keringtek a levegőben, és enyhe szellő simogatta az arcát. Az egy szem leány szerette a szelet. A szél csokrot font neki az illatokból, és azt tűzte a hajába. Csiklandozta a nyakát, és néha fel-fel kapta. Megforgatta, megtáncoltatta. Az egy szem leány vidáman szaladt a széllel. Ugrált, hangosan nevetett, táncolt. Nagyon jól érezte magát és hálás volt a rókának, hogy a kaland ennyire jó. De ahogy az egy szem leány fáradni kezdett, a szél úgy lett egyre erősebb és nem engedte pihenni. Mikor a fáradtságtól épp le akart már rogyni kicsit az út szélére pihenni, a szél felkapta és magasra repítette az egy szem leányt. Nem volt ez már tánc. Nem volt csiklandozás sem. Az egy szem leány úgy érezte magát, mint a kígyóval, csak a szél nem égette a bőrét, hanem majd megfagyasztotta. És a bőre sem lett szűk, de úgy rángatta ide-oda, hogy azt hitte szétszakad. Sikítani kezdett. Ordítani, ahogy csak bírt, de nemhogy a róka nem jelent meg, de a szél úgy szórta szét a hangját, hogy magát sem hallotta az egy szem leány. És amikor már nem maradt több reménye, akkor letette a szél. De nem a földre tette le az egy szem leányt. És az egy szem leány zuhanni kezdett. Olyan gyorsan zuhant hátrafelé a semmibe, hogy arra sem volt ereje, hogy megforduljon és megnézze mikor ér földet. Az egy szem leány annyira félt, hogy egyszerre nem akart tovább félni. Nem tudott. Azt érezte, hogy minden rendben. Amíg nem ér földet, addig minden rendben. – Eddig minden rendben – ismételgette magában és egyszerre eszébe jutott, hogy eltöri a második szőrszálat is. Biztos volt benne, hogy most már otthon találja majd magát, hiszen ezek a kalandok neki nem jók, úgyhogy neki máshol nem is lehet jó, csak otthon. Ebben a biztos tudatban törte el a második vöröslő szőrszálat is.

(folytatás a jövő héten)