Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon, de még az óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen még egy arasszal túl, volt egyszer egy csodaszép kert. Ebben a kertben temérdek, csodaszép rózsa nőtt. Amíg a szem ellátott mindenütt rózsák voltak. Ennek a kertnek a közepén egy takaros kis házikóban lakott egy favágó. Egyebe sem volt ennek a favágónak, mint egy szem leánya. Az egy szem leányának pedig egyebe sem volt, mint a favágó és a kertnek azon apró szeglete, amit a favágó engedett neki látni az ablakból, ahol naphosszat üldögélt. Azt gondolhatnátok, hogy az egy szem leány magányos volt. Ahhoz azonban, hogy magányos lehessen vágyakoznia kellett volna valamire. Mivel azonban soha mást nem látott, mint a favágót és a kertet, így nem is vágyakozhatott másra. Minden reggel, amikor az egy szem leány felébredt, a favágó már a messzi erdőben vágta a fát. Felkelt, megmosdott, kiült az ablakba, hogy csodálja a kert azon apró szegletét, amit a favágó engedett neki látni, majd délután vacsorát készített, vizecskét hozott, megterített és várta haza a favágót. A favágó mikor hazaérkezett megmosakodott, leült a terített asztalhoz, elfogyasztotta a vacsorát, amit az egy szem leány neki készített, megitta a vizecskét, amit az egy szem leány neki hozott és kicsit beszélgetett az egy szem leánnyal, aki ilyenkor kicsit boldog volt. Így éldegélt a favágó és egy szem leánya a csodás rózsákkal teli kert közepén a kis házikóban.
Egyik este, amikor az egy szem leány még nagyon aprócska volt, a favágó, mikor haza érkezett egyenesen a szobájába ment és bezárkózott. Az egy szem leány nem értette a dolgot. Úgy döntött meglesi mit csinál a favágó, mi fontosabb, mint elfogyasztania az ételt, amit neki készített, meginnia a vizecskét, amit neki hozott és beszélgetnie az egy szem leánnyal, hogy az boldognak érezhesse magát kicsit. Odament hát apja szobájának ajtajához, és hallgatózni kezdett. Alig hallott valamit, de az is nagyon érdekes hangzás volt. Olyan volt, mintha néma esőcseppek sikoltoznának a végtelen messzeségből. Az egy szem leány nagyon óvatosan és egy kis félelemmel a lelkében lassan bekukucskált a kulcslyukon. Sötét volt bent. Ahogy kicsit szokni kezdte a szeme a fénytelenséget, mintha apja alakját látta volna. Amint lassan dülöngél. A lassú dülöngélés egyszerre táncnak tetszett. De ahogy még jobban kezdett hozzászokni a szeme az egy szem leánynak a sötéthez, úgy látta, vagy csak úgy vélte látni, mintha más is lenne a szobában. Mintha a favágó nem egyedül táncolna. Nem tudta, mit lát, de érezte, hogy az apja nem egyedül van. Egy nagyon fura alakkal volt bent, aminek semmire sem hasonlított a formája. Hosszú volt. Betöltötte a szobát és kúszott. Terjengett. Nem tetszett az egy szem leánynak, amit lát. Nem akarta már nézni. Menekülni akart. Menekülni, ki a kertbe a rózsákhoz, ahova mindig is vágyott. De nem bírt mozdulni. Az egy szem leány bőre egyre szűkebb lett. Egyre szűkebb és egyre melegebb. De nem finom melegség volt ez. Égető melegség. Mikor már szinte lángolt a bőre és alig kapott levegőt olyan szűkké vált, sikoltani kezdett. Vagy csak sikoltani akart. Ekkor kopogtak a bejárati ajtón. Odarohant és feltépte, pedig a favágó minden este a lelkére kötötte, hogy senkit be ne engedjen a házba.
- Szerbusz egy szem leány! Én a róka vagyok. – mondta neki a róka, aki az ajtóban állt.
- Szerbusz róka. – mondta az egy szem leány és mást nem is tudott mondani. Várta, hogy majd a róka biztos mond valamit, de nem mondott. Így álltak egymással szemben, mikor megnyikordult a favágó szobájának ajtaja.

(folytatás a jövő héten)