Csütörtökön volt a bemutatója a Magamat játszom című dokumentumfilmnek, amit az utolsó közösségi színházi munkánk során forgatott Pálos Gyuri. Ez volt az utolsó, amiben dolgoztam, egyúttal az első is, mert ez nem színházi, hanem filmbemutató volt.

Ott álltam a vászon előtt a vetítés után, és addigra már majdnem túl voltam azon, hogy újra belevágnék hasonlóba az alkotókkal, Vincével és Edittel. Engem nem kérdezett meg a moderátor, a filmben is a háttérben látszom csak, nem szólalok meg. Nem voltam e darabunk próbái alatt érdekes szerintem sem, scripteltem, amennyire csak tudtam, Gyurinak jól jött a vágáshoz, ami akkoriban is, most is nagy örömömre szolgál.

Beszélgetés folyt tehát a vászon előtt, a bemutató után, beszéltek a megszólalók a nehézségekről, könnyedségről, szépségekről és az őszinteségről is sokat például. Arra gondoltam, ha megkérdez a moderátor, elmondom, hogy nagyon emberi filmet készített Gyuri nagyon emberi dolgokról. Amik tudnak hiányozni – szerintem mindenkinek... 

Amikor nekiültem az első regényemet írni, már legalább negyven emberrel dolgoztunk, aki kisebb-nagyobb körben, és közülük sokan az előadásainkban találkoztak magukkal, elmondták és játszották, kik ők. Inspiráló, nagyon szerethető és mélységesen megtisztelő volt, hogy elmondták magukról az igazat emberek, mindazok, akik valaha csatlakoztak az egyik ilyen színházi projektünkhöz. Én meg részben miattuk le tudtam egy életszakaszom kapcsán magamról az igazat a sorkizártakban.

Igazat mondani nehéz, könnyed, szép és őszinte. 

Gyuri filmje szerintem abban is nagyon erős, ahogy hangsúlyozza a - hogy egyszerűen mondjam -, jó dolgokat, mondatokat, szitukat, élményeket és jellemvonásokat, és nagyon finoman és elegánsan jelzi a nem annyira jókat.

Köszönöm, hogy részese lehettem az összes próbafolyamatnak, előadásnak és a filmnek is. 

Én is szeretettel tettem.