Járnak hozzánk állami nevelésben élők, kedden az egyikük szokatlan mód csendes volt. Amikor kérdeztem tőle, van-e valami baj, azt válaszolta semmi. Nem hagytam annyiban, nem hagytam magára. Rajta és rajtam kívül belekezdett mindenki a kedden nálunk szokásos Társasjátékba.

 

Mi ketten nem. Hányt szegény, nem tudtam, miért, kérdezgettem, mit evett. Kiderült, hogy eltávon volt, és gyomoridege van másfél hete. Elmesélte, mi történt vele otthon, és mi zajlik benne azóta. Egyre jobban érezte magát attól, hogy beszél róla végre. Senkinek nem akart addig. 

- Van olyan felnőtt, akiben feltétlenül megbízol? - kérdeztem tőle.

- Kettő is - szinte dicsekedett szegény. Az intézetben dolgozók közül kettőről beszélt.

- Nekik mondd el, beszéljétek meg, mit kezdj magaddal.

- Köszönöm, igazad van.

 

Mondták már az intézetben élőre a nevelők, hogy az élete legjobb szakasza egy lánynak, amit az intézet falai között tölt. Egy csomó neveltnek a családja rántotta bűnbe, és taszítja szabadulás után is a nyomorba a fiatalokat. 

 

Magányosak.

 

Magukra hagyta és hagyja az is, aki szülte, és az is, aki nem szülte őket. Utóbbi félmondat idézet a közelmúltból a Belügyminisztertől természetesen. Aki réges-régen magára hagyta már a szülőket is, nemhogy a mostanában megszületett gyerekeket

 

Odafordulni valakihez és meghallgatni eleve segítség sokszor. Elfordítani a fejet vagy beleszólni olyanba, ami nem a mi dolgunk, biztosan nem az.

 

Nem volt nehéz beszélgetnem ezzel a lánnyal. Az volt nehéz, amíg hallgatott.

 

Remélem, elmondta azóta annak a két felnőttnek a dolgait. Biztosan elmondja majd nekem, amikor találkozunk.