Ugyanannyi a létjogosultsága annak, amit nem csípőből tüzelve, gyorsan, rohanva, fejvesztve fogalmazok. Mai kezdőmondatom végleges formája is teljesen érvényes. És közelebb kerültünk talán máris ahhoz, hogy megértessem, hogy egy változásról szeretnék ma megosztani néhány gondolatot. Több éve kezdődött a változás: a tempómhoz kapcsolódik, ami közléseimet nézve is nyugodtabbnak látszik néha már. Többször sikerül elmondani, vagy leírni, amit szeretnék, mint régen. Örülök neki!

Az érettségi után kezdtem el felnézni azokra az emberekre, akik a legtöbb szituációban gyorsan és egyúttal penge élesen nyilatkoznak meg. Egyre inkább magasztaltam Őket e képességükért, egy-két év múltán alá is rendeltem magam ennek annyira, hogy belebetegedtem. Utánozni szerettem volna ezt a képességet, ami elvarázsolt, és én úgy éreztem, nem lehetek olyan nagy hatással, mint azok az emberek, akik villámgyorsan, ugyanakkor metsző pontossággal tudnak reagálni – akármire.

Ebből az lett, hogy kizártam magam a sorból egy évtizedre.

Miután eltelt az említett, nagyjából 10 év, egyre jobban részt veszek az életem tudatos irányításában. Jó érzés, mára néha el is varázsol. És mondom: elkezdtem változtatni azon a valójában totálisan igénytelen igényen, pontosabban buta vágyam maradékán is, hogy replikázzak – a bármire. Én érzem úgy még ma is túl sokszor, hogy azonnal kell a helyes reakció. A helyesre úgy tudok most leginkább törekedni, hogy nem vesztem el a fejem, amikor egy diskurzus közben teljesen tévesen úgy érzem, hogy nincs idő a gondolkodásra, meg kell felelni: a buta vágynak.

Minek is...

Megállok most kicsit. Sírva vigadok magamon, hogy mennyiszer csinálom még mindig beszélgetések során ezt a haszontalan rohanást. Miközben simán nem veszem fel legtöbbször a megcsippanó vagy csörgő telefont, ha épp beszélgetek személyesen valakivel. Pusztán mert ott van valaki velem, és én vele vagyok. És Mindenkinek jobb lett eddig pusztán attól, hogy megadtuk a kellő időt egymásnak magunkra, akár szóban, akár írásban.

Kérdezem is magamtól: Hova rohanok egyáltalán? Nem tetszem jobban magamnak sem, és senkinek sem akkor, amikor nemhogy mások, de a magam számára is érthetetlen okokból elönti az agyamat a „tettvágy”. Megtehetem, hogy odafigyelek magunkra, amiről épp szó van, meg azt is, hogy nem… Nem mindegy, melyik utat választom.

Sokan akarták mindig is érteni, miről beszélek tulajdonképpen. Sokan kitartanak, pedig nehéz sokszor, türelmetlenséget is okozhat.

Könnyűek vagyunk, mert értjük néha, mit szeretnénk mondani egymásnak. Ez szép és jó, igaz.

Várom a holnapi estét türelemmel. Szenteste lesz.

Nagyon sok pillanatot meg szeretnék szentelni, a ma estieket is.

Kívánom Mindannyiunknak ma és holnap is, mindig, hogy lehessen minden perc egymással:

ünnep.