Tegnap beszélgettem két szerettemmel. Tudom, ijesztő volt sok dolog abból, amit mondtam, vagyis inkább ahogy. Nagyon sajnálom, hogy megterheltem a barátaim. Teljesen érthető a covid miatt is, nem tehetünk róla, de a hiányuk teljesen elgyengített mindig, most is így történt, mondtam azt is Nekik, hogy úgy érzem, teljesen „elfogytam”. Itthon is dumáltunk Lívivel délutántól estig, akin azt is láttam, hogy ahogy jó ideje, most is érdekelte, mi van velem.

Megbecsülnek sokan – állítják, el is hiszem. Arra jutottam ma reggel a pék felé menet - a vajas kiflinkért mentem ki -, hogy ettől még nem olyan biztos, hogy érdekli is Őket, mi van velem. A megbecsültség nagyon jó érzés, akármilyen az iránya, - én becsülök meg valakit, vagy engem becsülnek meg -, nem biztos, hogy kíváncsi vagyok arra, aki iránt ezt érzem. Teljesen idegen emberre is mondtam már, hogy „megbecsülöm”! Mert mondjuk, büszke vagyok a teljesítményére. Nyilvánvaló, nem kell sok energiabefektetés "büszkének lenni" olyasmire, amibe valaki beletesz sok munkát...

És feltettem magamnak azt a kérdést is: én érdeklem-e eléggé egyáltalán magamat, ami nem árt ahhoz, hogy megbecsüljem magam is. Arrafele is lehetne iránya... Arra jutottam, hogy kellünk hozzá Mindketten, hogy érdekeljelek, Kedves Olvasó. El kéne tudni mondanom.

Nem fekete-fehérek a dolgok – ezt tanuljuk, már bölcsitől verik belénk, sokszor nagyon erőszakosan. Reflexből tagadtam többször is, pedig az teljesen biztos, hogy nekem is nehéz volt az elmúlt pár hónap sokszor, elmondok néhány számomra fontos dolgot belőlük. Én egy önostorozó ember vagyok, ezen szeretnék változtatni jópár hónapja, nem mindig megy, hogy ne bántsam magam olyan dolgokért, amiknek sokszor – tapasztalatból is mondhatom - nincs is alapjuk. Lett is már eredménye, van, hogy a belső pörgésem után vagy helyett néha sikerül kivárnom a pillanatot, és megkérdezni a másikat arról, hogy van-e közöm ahhoz, hogy így vagy úgy érzi magát. (És nem vindikálom magamnak a jogot, hogy helyette megmondjam, mi van benne, a belső pörgés okán). Ellentmondásnak látszik, hogy miközben blogoltam arról is sokat az elmúlt hetekben, hogy mi szerintem az összetartozás, egyedül éreztem magam sokszor. Nem tudok és nem tudtam az „egyedülérzéssel” meglenni nagyjából soha életemben. Megterhelő ez számomra. Az meg egyenesen letaglóz, ha ignorál valaki. Felháborít a megalázottság, megpróbáltam elérni, hogy ne tegye, aki épp teszi. Mostanra annyi maradt, hogy próbálom meghagyni az esélyt, hogy ha elmúlik az áldatlan állapot, valamit kezdjünk majd a helyzettel. Közben fogalmam sincs, lehet-e ezzel kezdeni valamit majd. Halvány reményem még van.

Lívi odaadása kellett ahhoz, hogy kibillenjek afelé, hogy tiszteljem meg magam azzal, hogy elkezdjem a fent említett önostorozásomat megérteni és leépíteni, egyre többször el tudom már engedni, ha beindul a verkli a fejemben. Például azzal, hogy beszélek Neki magamról. Vagy futok egy jót. És szublimálódik a rossz érzés és gondolat, aminek nagyon örülök. Mondom még egyszer, nem voltam és vagyok magányos, közben meg úgy éreztem, hogy túl sokszor magamra vagyok hagyva olyan dolgokkal, amiket egyedül nem tudok megoldani.

Az jut eszembe, hogy teljesen mindegy: én tehetek róla, vagy más, valamit változtatnom kell nekem ahhoz, hogy megbecsültségemhez párosuljon, hogy érdekeljem is azokat, akikhez beszélek - az biztos. Azért is, mert engem érdekel, ki mit mond és nem mond. Ahogy a bevezetőben írtam: el kell tudnom mondani a könnyed és nem annyira könnyed dolgaimat is. Szürkén, egyszerűen, annyit, amennyit. Többek leszünk tőle, felesleges, illetve káros kiszíneznem...

Furcsák ezek a mondatok, pedig talán csak annyi, hogy csak nem fekete-fehérek…

És nagyon vicces dolog történt most. Ránéztem a monitorra, és hirtelen bevillant, látja is Mindenki: a betűk feketék a fehér lapon. Amit jelentenek, az finoman szólva nem kizárólag két szín.