hogy felnőtt, tanításra képzett emberek miért gondolják, hogy az egyesek kb. bármiért történő osztogatásának van bármi értelme. Nem értem mit akarunk azzal elérni, hogy egyest adunk, ha nem jelenik meg, ha késik, ha nem úgy viselkedik, ha nem csinál meg értelmetlen feladatokat. Nem értem, miért nem gondolkodik el azon egy tanár, hogy a nem jelenik meg, késik, nem csinálja meg az egy reagálás az érelmetlenségre. Hogy valamit tán neki kellene másképp csinálnia. Hogy neki kellene olyan érdekesnek lennie, hogy azért érdemes legyen ott lenni. Feladat kiadás - beszedés -osztályzás. Ennyi. Tényleg ezt jelenti tanárnak lenni? Tényleg ezt jelenti tanulni? Végtelenül szomorú, ha ez így van. És ez persze azt is jelenti, hogy amikor jelenléti oktatás van, akkor is ugyanez történik. Miért csodálkozunk, ha a diákokat nem érdekli a tanulás? Nincs gondolkodás, játék, öröm. Feladatok vannak, minden értelem nélkül és osztályzatok. Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy ez érdekes? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy ez bárhová is vezet? Miért nem lehet ezt a helyzetet lazán, kreatívan használni?  Szokatlan helyzetek szokatlan megoldásokat követelnek meg. Az nem megy, hogy egy megváltozott helyzetben a megszokottat próbáljuk alkalmazni. Megjegyzem, ha ez a megszokott, hát az is nagyon nagyon szomorú. Ahhoz túl sok időt kell eltölteni az iskolában a gyerekeknek, hogy ennyire értelmetlen és értelmezhetetlen legyen a tanítás és tanulás. Meggyőződésem, hogy ez az online helyzet csak felerősíti az oktatás alapvető helyzetét, légkörét, módszereit. És amit most látunk nem túl vidám. Jutalmazás - büntetés. Ennyi, nem több, nem kevesebb. Kit érdekel ez? Kit motivál ez? Mi a célja? Az biztos nem, hogy a gyerekek megszeressék. Szomorú, hogy nem fedezhetik fel a tanulás és tudás örömét, hasznát, szépségét és értelmét. Pedig jó volna, ha ez lenne a cél. Jó volna, ha az a rengeteg iskolában eltöltött idő örömforrás, izgalom, a legjobb és legnemesebb játék lenne.