Van ez a szorongás dolog. Kezd elég bosszantó lenni. Nem is a szorongás, hanem sokkal inkább a hozadéka, hogy nem tudok aludni. Meg az, hogy amint nem csinálok valamit, előjön. Elkezd szorítani, meg dobogni, meg levegő. Ó, nem kell félni, nincsen baj, csak szorongok. És akkor itt van ez a mondat, hogy fejben dől el. Dehát baromira nem! Mert nem csak nem tudom megállítani a szorongást, hanem van, hogy csak úgy eszembe jut a szorongás, az hogy van, és ettől elkezdek szorongani, ami még nagyobb szorongásba taszít, és ettől elkezdek szorongani, ami ... Sehogyan sem tudom megállítani. Mert nem fejben dől el, hogy szorongok-e. Hiába akarom, hogy ne legyen és amikor már jön hiába akarom, hogy menjen szépen el a fenébe olyan gyorsan, ahogyan jött, ez nem így megy. Pedig mennyiszer hallottam gyerekkoromban, hogy csak akarni kell. Biztos ti is hallottátok ezerszer ennek mindenféle mutációját. Az egyik ilyen kedvencem még az arra van időd, amire csak akarod. Na jó. Maradjunk a fejben dől el-nél. Nem dől el fejben. Mert nem vagyok mindenható. Mert nem tudom megszüntetni a szorongást. Nagyon sok más dolgot sem tudok megszüntetni, eltüntetni, még akkor sem, ha ezek olyan dolgok, amik látszólag csak engem érintenek, és ráadásul feleslegesek. Na most abba ne menjünk bele, hogy felesleges-e a szorongás, mert nem vagyok benne biztos, de ez majd talán egy másik blog témája lehet. A lényeg, hogy még egyszer hangsúlyozzam, nem igaz, hogy fejben dől el. Mert nem minden tőlem függ. Mert van egy felsőbb hatalom. Mindegy, hogy ki minek nevezi. Erőnek, körülménynek, sorsnak, izének, ... És itt jön a lényeg, ami a számomra nagyon megnyugtató és felszabadító felismerés: Minden fejben dől el! De tényleg. Sikerült addig csavarnom, hogy mégis igazam legyen. Mert az mégis olyan gáz lenne, ha azt kellene most bevallanom, hogy tévedtem. Szerencsére nem tévedtem. Mert minden fejben dől el. Vegyük újra a szorongást (Vicces, hogy csak amikor leírom elkezd összeszorulni a mellkasom, és sűrűbben kell levegőt vennem. Kipróbálom megint: szorongás.  Működik. Szorongás. Szorongás. Oké: lassan nem kapok levegőt, szóval abba hagyom. Szorongás. Nem bírtam ki.). Vissza a szorongáshoz (JAAJJJJ!!!!). Nem tudom megszüntetni, de ha ehhez a mondathoz hozzáteszem az alázatot is, ami, arra jöttem rá, hogy a győztesek legfontosabb adaléka, szóval, ha hozzáteszem, akkor megérthetem, hogy fejben dől el, hogyan reagálok arra, amit nem tudok megváltoztatni. Na, ez felemelő. Egy számomra fontos ember megkérdezte, hogy hogyan vagyok. A pillanat tört része alatt kellett döntést hoznom, hogy annyit mondok, minden oké, vagy elmondom, hogy szorongok, ami miatt nem nagyon alszom. Úgy döntöttem, elmondom neki. Megijedt. Azonnal segíteni akart. Bagatelizálni kezdte a helyzetet, firtatta az értelmét, az okaira kérdezett. Jót akart nekem. Féltett, szeretett, és ezért reagált olyan furán. Ebben a szempillantásban jött számomra a felismerés. Próbáltam kedvesen elmondani neki, hogy a szorongásban pont az a jó, hogy nincs értelme. A félelem valamitől van, a szorongás csak úgy. Mondtam neki, hogy nem kell félnie, mert nem baj, hogy szorongok. Nem kell megoldani, nem kell megmenteni, vagy sajnálni, vagy félteni. Fejben dől el. Mától a szorongás a barátom. Azért most inkább befejezem, mert jó lenne kicsit kapni levegőt.

 Vince