Gyerekkorom óta volt valami zavaros dolog azzal a szóval kapcsolatban, amiről írok most.
Az üressége zavart mindig is.
Ez a szó:

Ideológia.

Emlékszem, elsőben, előavatott kisdobosként hallgatni kellett az iskolában az igazgató-helyettes okoskodását az ünnepélyen, miután rám kötötték az áhított kék kendőt. Nagy dolognak éreztem azt, hogy engem, három osztálytársammal egyetemben előavatnak. Mind a négyen kicsit magunkba fordulva, elcsendesedve gondoltunk vissza arra, hogy miért érdemeltük meg pont mi, négyen, és büszke volt mindenki, hogy a mi osztályunkból, az 1.d-ből eggyel több diák kapta meg a sípja meg az öve mellé a nyakába az említett kisdobosi rangot jelentő kék kendőt, mint a többiből. Elénekeltünk dalokat is azon az ünnepségen is, volt közöttük úttörőinduló is jópár. Élveztük, mert gyerekek voltunk, és mert igencsak hatásos dalok voltak ezek zeneileg. Ki-ki, milyen hanggal áldotta meg az Ég, szinte ordította a másikkal együtt, igyekezve túlkiabálni a tömeget. A szöveg tartalma ideologizált volt nyilván, az együtténeklés élménye közben alig 7 évesen ez nem merült fel senkiben. De nem csak dal volt, kaptuk az ívet az igazgatóhelyettestől, nem emlékszem rá, miről beszélt. Akkor uralkodónak beállított ideológia ide vagy oda, untuk nyilván, az együtthallgatás közben, alig 7 évesen nem merült fel senkiben, hogy minimum ne ásítson. Szóval gyerekemberek jól érezték magukat és unatkoztak, ahogy telt az idő.
Teltek az évek, rendszert és iskolát is váltottunk már, nem értettük, sőt, baromira idegesített mindenkit a gimnáziumban, hogy a szüleink megnézik az összes híradót késő délutántól estig. „Mintha bármi is történt volna fél óra alatt, Apu!” – hangzott a kiáltása A lánynak, akinél sokszor megfordultunk, merthogy lehetett beszélgetni, bulizni, felszabadulni, darabot próbálni szinte korlátlanul a 200-nál is több négyzetméteren. Nem volt túl zavaros akkor sok dolog, ami az ideológiákkal kapcsolatos, kicsit zavart testi-lelki életünk folytatásában, hogy ahogy mondtuk: „Teljes baromságokkal kell foglalkozni, tanulás címén”.
Az egyetemen a rövidre sikerült töri szakos pályafutásom alatt egy szemináriumon már logikai alapon magyaráztam, hogy a 20. század első harmadában-felében a holland, német, olasz meg mindenféle nácipártok, szerencsétlenségükre miért nem működhettek olyan önfeledten együtt, mint a kommunista pártok. „Mert utóbbi imádta a nemzetköziséget, a másik meg felette érezte magát a többi nemzeten. Ennyi… Internálótáborokat mindkettő nevében működtettek egy idő után… Ez, nem tudom, „mennyi”… Elvileg másért utáljuk, vagy legalábbis úgy csinálunk, mintha idegenkednénk ezektől a mozgalmaktól, tettem hozzá gyorsan, de ha végiggondoljuk, igaziból ugyanazért. Mert teljesen mindegy, hogy az „osztályok” vagy a „fajok” között van a „harc”. És ezt a harcot emberek csinálták emberekkel, emberek ellen, pont elhazudva magát az embert”. Délután egy haveromnak ezt mondtam monológja után a sörünk mellett: „Magyarázhatod, hogy „eszme”, meg mittudomén, de inkább igyunk még egy sört, és beszéljünk fontos dolgokról! Mondjuk, hogy miben hiszel… Vagy inkább, mondjuk, arról, hogy kiben… Vagy egyszerűen arról: hogy vagy?” És akkor, kis hallgatás után elkezdett mesélni magáról, hajnalig beszélgettünk. Jót. Nem ittuk le magunkat aznap.
Az utóbbi években nagyon zavaró, hogy újra idióta módon dobálóznak ezzel az idió…, bocsánat, eltévesztettem: ideológia szóval.
Emberek beszélnek, írnak, alkotnak képet emberekről akkor is, amikor használjuk ezt a szót – és sokan úgy csinálnak tudatosan, mintha ezt nem tudnák. Emberi a szándék, akkor is, amikor zárt körben vagy nyilvánosan használják, sulykolják, például dalokkal is. Biztos vagyok benne, hogy összefoglalóan, pusztán a befolyás növelése, valamifajta hatalmi vágy kiélése ez az emberi szándék. A hitekre, pontosabban a „hinni akarásra” épít… Nagyon nem a magunkba vetett hitre… Ez nem változott meg 100 év alatt.

Nagyon zavar, hogy még nem is kérdeztem meg a lényeges dolgot:

Hogy vagy, Kedves Honlaplátogatónk?