Nagyon régóta a kedvenc versem Kosztolányitól az Akarsz-e játszani. Nagyjából 8-9 éves lehettem, amikor először hallottam, ugyanis a nővérem ezt tanulta a suliban, és én sokszor tanultam vele, mert attól úgy éreztem, én is nagy vagyok. Emlékszem nagyon megtetszett, mert én imádtam játszani, bár a halál a végén nem volt egyértelmű, azt hittem ez is egy játék lehet, amolyan “meghalós”. 
Amikor elég idős lettem, és nekem tanították, akkor is szerettem, bár akkor már másként láttam, mint előtte. Az is egy kedves emlékem, hogy mindig év elején átnéztem a tankönyveimet, és megvoltak a kedvenc részeim, amikre már nagyon vártam, ez a vers is olyan volt.
Aztán mára már megint teljesen más értelmezésben látom, de most ezt nem fogom leírni.
Ami viszont most nagyon foglalkoztat, az szó szerint a játék. Ahogyan az életünket játsszuk.
Egy ideje nagyon beépítem a játékot a “pedagógiai programomba”, játékkal tanulunk, játékkal fejlődünk, játékkal mondjuk el azt, amit szavakkal nem lehet.
Azt hiszem ez a legegyszerűbb és legtisztább útja annak, hogy megismerjük a gyerekeket, hogy ott legyünk, ha szükség van ránk, hogy támogassuk őket, abban amiben támogatásra van szükségük.
Játszunk. Néha semmi másra nincs szükség csak játékra. Tiszta és őszinte játékra.