Az első 500 méteren kis szúrást éreztem a bal csípőm tájékán. Elhatároztam, hogy ha nem múlik, megállok. 1 kilométernél, amit 4 perc 37 másodperc alatt tettem meg, már el is felejtettem. Suhantam, sikerült suhanni. Jobbra tekintettem olykor, volt, hogy ottragadt a szemem a felkelő Napon. Örültem neki. A második km-t 4 perc 28 mp alatt tettem meg. Ekkor arra gondoltam, meglesz a rekord. És arra is, hogy amikor elérem a 3000 métert, már könnyebb lesz. Megnéztem utólag is, 4 perc 37 másodperc volt a harmadik kilométer is, ugyanannyi, mint az első. Ezt már a Margitsziget nyugati oldalán jelezte az órám. Minden kilométernél csippan egyet, ránézhetek, hogy megy éppen a futás. Az órám helyett inkább azzal foglalkoztam akkor, hogy jobbra a Hold ott van az égen. Jó érzés volt rá-rápillantani, bár már fogyóban volt. Bírtam. A két újabb kilométer 4 perc 53 mp alatt lett meg. Mindkettő pontosan annyi idő alatt, mint ami korábbi csúcsom kilométerátlaga volt, azaz egyre biztosabban tudtam, és már elhittem, hogy megdöntöm a tavalyi rekordot. Nem görcsöltem rá, egyszerűen futottam. 6 óra 49 perc 25 másodperckor értem be a célba. Az új csúcsom: 24 perc 25 másodperc. 4 perc 42 mp-es átlag.

Erőset mentem. Mostanában nem fogok próbálkozni ilyennel. Majd ősszel, Marci öcsém 41. születésnapján. Akkor neki fogom ajánlani a futásom, ahogy a tegnapit Laci sógoromnak, aki épp betöltötte a 29. életévét. Addig remélem, suhanok sokat, és néha eszembe jut majd biztosan az a mondat, ami tegnap a rajtnál nem jutott eszembe: „Gyerünk, Krisi! Futás!”.

Ha meg éppen nem, az sem baj, lényeg, hogy a Nap és a Hold kacsint-e, és én visszakacsinthatok. Mert azt élvezem.

Születésnaposok, és nem születésnaposok: Isten éltessen Mindannyiunkat! Soká’!