Amikor a szeretteim közül elmegy valaki, úgy érzem, muszáj megtisztelni magunkat azzal, hogy ahogy apám mondta: leugrom oda. Ő ment el először, ennek 11 éve lassan. Nyáron történt. Nem sokkal halála után felültem a reggel 6.35-kor induló vonatra, és rendbe raktam a kertet. Akkor már a testvéreim és az én nevemre szállt Papiéról Kápnyó. Kápnyónak becéztük régen ezt a helyet.

Hajnalban keltem ma, 5.02-kor kávéztam a gangon. Tegnap este olvastam Edina blogját, az is eszembe jutott róla, és egyébként is tudom, hogy megtehetem, hogy nem írok ma. Valahogy mégis befészkelte magát a fejembe meg a lelkembe a gondolat, hogy belekezdjek. Mert az is az eszemben járt, hogy Edina az örömeiről is írt. Van sok örömöm és feladatom. Ami mindig megmozgat ezek közül, bármikor is jut eszembe, Bálint közeledő születése. Várjuk. Nyugalomban alapvetően, nevetünk is sokat, és csendeskedünk is, ahogy mondják Patajon, Lívi szülőfalujában. És persze, izgulunk.

És nem ugrom le a Balatonra – bár Lívi azt mondta múlt héten, hogy legkésőbb, amikor Ő és Bálint még a kórházban lesznek, nyugodtan menjek. Nem döntöm el előre, mit teszek majd akkor és mit nem. Ma itt a helyem. És jelenleg úgy érzem, hogy amikor a kórházban lesznek, muszáj egy városban lennem velük. Meglátjuk.


Tudom, hogy még tavasszal le fogok vonatozni Káptalanfüredre. Mamit elbúcsúztatni, Bálintot üdvözölni. Hogy mikor pontosan, teljesen mindegy, amikor elérkezik az ideje, nekiindulok.

És tudom: hármójuk, Lívi, Bálint és Mami miatt Káptalanfüreden sem leszek egyedül. Talán soha...