Mindenki, biztosan én is mondok „nem”-et, kérdés, persze az is, hogy elégszer-e. Most nemet mondok a nem-reflexre. Nevettem rajta, és volt olyan is, hogy túl komolyan vettem sokszor az életem során bármikor. Jelenleg szeretnék kezdeni vele valamit, mert 2020-ban nagyon felkavart többször is. Szerintem túl komolyan veszem, és inkább nem nézegetem el alakulását tovább magamban. „Igen”-t mondok rá egyszerűen – mint mindig.

A nem-reflexszel kapcsolatban rájöttem már kamaszként, hogy aki él vele, legtöbbször valami okból provokálni próbálja a másikat, sokszor azt láttam, várja a „nemező”, hátha a másik „hibázik”, és akkor retorikai képességeken múlik már csak a „győzelem”. Azaz sokszor ez az igazi szándék. (Neadjisten: terv – ha ez van, mindenképp túl sok tudatosság van a „nem”-ek mögött).

„Igen-reflexem” az volt, és marad mindig – remélem -, hogy szeretem a nem-reflex mögötti ember és a magam esendőségét is, és sokszor magát az embert is. Persze, nem vagyok már kamasz, nem mosolygok olyan könnyen rajta – ez tény, talán ezért zavart idén jobban, mint mondjuk, 1999-ben zavart. Ahogy az is tény, hogy emlékszem dolgokra, és tudok is egy-kettőt talán, például, ha valakit (valójában a szeretetkapcsolatunkat) továbblendítjük, és nem állok le álságos módon vitatkozni, győz az egyetlen evilági dolog, amiben hiszek: a szeretetünk egymás iránt. Aminél nagyobb erőt nem ismerek.

Tudom, hogy a szeretetet nem lehet méricskélni: vagy van, vagy nincs. Ennyi a dolog. És, igen: tudom, hogy akinek nem-reflexe van, „csak” kísérletezik tudatosan, avagy tudattalanul, és igaziból nem is velem, vagy velünk: magával teszi.
És igyekszem emlékezni a kamaszra, aki könnyedén tudatta a retorikai – egyébként szerintem piti - csata helyett: „Nyugi, nyertél!”. Nehezebb ez már, mint akkor, mert néha túlságosan komolykodón veszek dolgokat, pedig valahogy tudatosan is tudom már, nem is olyan komolyak a fontos dolgok.
És akivel szeretjük, vagy szerettük valaha egymást, és azt érezhette akár egy pillanatra, hogy megnyugodhat felőlem, dönthetett. És még nem is mondtuk ki feltétlenül, de néha tudtuk, még ha nem is emlékszünk rá:

Nyertünk!