Másfél órája keltem ma először, mert Lívi kiment a mosdóba. Amikor visszatért a szobánkba, azt mondta, hogy úgy érzi, talán ma… Nyugodtan aludj – tette hozzá, ahogy visszafeküdt mellém. Én szokásommal ellentétben nem pattantam ki az ágyból, lehunytam a szemem. Aludtam tovább, nem gondoltam semmire. Álmodtam. Egy körben fejelgettünk focilabdával. Egyszercsak valaki bejött, reptében elkapta, és azt mondta, vége a játéknak, készülődjünk szülni – apámra és egyben Lívire is emlékeztetett ez az ember. De mi nem hagytuk abba.

Két férfira emlékszem a körből, huszonnyolcadik éve ismerjük egymást. Csabi barátom, aki mindig is lelkesebb volt, mint jó focista, felhívta a figyelmünket, hogy kicsit puhult a labda. És jót mulatott ezen. Csobaji, aki harsányabb szokott lenni mindenkinél, csak annyit mondott mosolyogva, jóval halkabban a szokásosnál: folytassuk! És ahogy újrakezdtük, hozzám is fejeltek. Nem volt pattogós a labda már, valóban nehezebb volt az ideálisnál, de nem kongatta meg a fejem azzal a gyerekkoromból jól ismert érzéssel. A nyakam jól tartottam én is, nem kellett erőlködnünk, szállt a labda fejről-fejre. Nagyobb kör volt ez hármunknál, nem emlékszem, kik álltak még benne rajtunk kívül. Azt tudom, hogy fiúk és lányok is.

A két felismert, így megnevezhető barátom már apa a körből. És nemsokára én is az leszek. Nem csupán azt nem tudom, mit hoz a holnap, azt sem, mit hoz a mai nap. Lehet, hogy a betervezett ctg vizsgálatot és utána online órát érettségizőknek, lehet, hogy mást. Várom.

...

Várlak. Te tudod most talán, mikor jössz erre a világra, aztán elfelejted majd ezt a tudást. Mama alszik a pocakjában veled. Megtudunk majd egymásról is sokat. Nem tudom, mit, nem ismerjük egymást még. A világon leszel, amikor a mostantól következő blogjaimat írom. Rólad is fogok. Bízom benne, hogy sikerül ezt is úgy tennem, hogy tudd, itt vagyok mindig veletek.

Most megyek. Készülök a mai napra, bármit is hoz.

Te meg – teljes türelemmel írom -, gyere, Bálint!