Most hajnal van, 5 óra 38 perc. Kavarog bennem sokféle érzés, érzelem és gondolat. Kezdem azzal, hogy arról szerettem volna írni tegnap, hogy hány magyar Nobel-díjas van, és ebből hányan tudták Magyarországon élni teljes életük idejét boldogságban, vagy legalább elégedettségben azzal a tudattal, hogy töretlenül megbecsüli őket népünk, legalább Nobel-díjuk miatt. Lesújtó, elszomorító, hogy ez a szám: 0.

Aztán az is eszembe jutott még, hogy arról is „odamondok”, ahogy a bevezetőmben említettem, hogy hány magyar tudós, művész, sportember szerzett sokfajta elismerést tehetséggel, gondolattal, erőfeszítésekkel teli munkájával. Ezekért az elismerésekért, bárhonnan is érkeztek, kőkeményen meg kell dolgozni a Föld nevű bolygón.

Arról is kavarognak bennem mindenféle módon emberi dolgok (érzések, érzelmek, gondolatok), hogy mennyire becsülöm, ha valaki teszi a dolgát, akármi is az, van véleménye, amit nem kever össze azzal, hogy ítélkezik, neadjisten egyenesen elítél másokat, mondjuk azért, mert a „merjünknagyoklenni” azt eredményezi benne, hogy például ilyeneket mondjon: „Jogosnak érzem azt, hogy díjat kapott, „de”….
…és minősítgeti embertársát a „de” után. Végtelenül szomorú, pontosabban: tragédia.

Tehetjük azt is, hogy egy-két pillanatra megállunk, és elismerően bólintunk, örülünk, és eközben is tényleg magunkkal és a szeretteinkkel foglalkozunk. Amihez szerintem igaziból van közünk.

Szóval ezekről meg hasonlókról akartam írni a mai blogom. Ami most totál unalmasnak és üresnek tűnik ahhoz képest, hogy Lívinek mindjárt elkészítem a reggeli kávéját, elkísérem mamit vérvételre, aztán a Bázison leszek délelőtt egyedül, tartok ott egy online órát, a szombati gimis felvételire készülünk, majd délután Edittel, remélem, szokásunkhoz híven nagyokat nevetve folytatjuk a statisztikáinkkal kapcsolatos munkánk. Utána hazajövök estefele, és mint minden nap, simogatjuk egymás lényét Lívivel. És lejátszom megint neki azt a dalt is, amit Bonci hétfőn blogolt.

Igyekszem gondozni azokat az érzéseket, érzelmeket és gondolatokat ma is, amik azokhoz kapcsolódnak, akikkel találkozom, és van hozzájuk közöm.

Mert nem tudok róla sokat, de merem. Nagy dolog: lenni.