Kamaszodtam, amikor nagypapám szokásához híven újdonságként közölt velem olyat egy szerdai napon, ami nem volt újdonság: az 1994-es magyar választások eredményét. Tudtam már akkorra, hogy a szocialisták elsöprő győzelmet arattak. Tulajdonképpen rövidre fogta, ennyit mondott: „Győztünk!” Én lázadásom okán is talán, mindenesetre elnevettem magam. Nem értette, min nevetek, nem sértegetni szerettem volna, egyszerűen olyan súlytalannak találtam ezt a mondatát, hogy röhögnöm kellett. Úgy éreztem, hogy nulla köze volt a marathóni csata utáni futó athéni katona utolsó földi pillanatának fenségességéhez ugyanannak a szónak vagy mondatnak. Változnak az idők.

Igen, változnak, pontosan kamaszkorom óta vonnak be mások és vonok be közösségekbe másokat tudatosabban. Volt olyan is, hogy elhangzott, hogy „nem kirekesztés” egy döntés valamilyen közösségben, amire az volt a válasz néha, hogy „nem is bevonás”. Felnőtt koromban meg látok és hallok olyan „mi”-ket, amik közül sok nagyon zavart vagy zavarodottá tett. Most úgy látom, hogy azért, mert nincs, vagy nem volt mögöttük igazit jelentő, mondjuk, szeretetkapcsolat sokszor, azaz nem egymáshoz kötődnek az emberek, inkább valami ellen "fognak össze". Előfordul mostanában, hogy teljesen üresnek érzem azt, ha többes szám első személyben kommunikál valaki. Erre úgy gondolok legtöbbször, hogy azért érzem a kongó ürességet, vagy hazugságot is talán, mert a retorikai fogás önmagában vajmi kevés ahhoz, hogy bevonódjak. Felháborodom, nevetek vagy például (másodlagos) szégyenérzetem lesz attól, ha olyan írott vagy hangzó szöveggel találkozom, ami pusztán úgy tesz, mintha sokakat tudhatna magáénak, és még olyanokat is bevonni vagy kirkeszteni próbál, akikre egyáltalán nem kíváncsi.
Ezek miatt nem feltétlenül mindig jó érzés találkozni egy "mi"-vel…
Nagyon nem mindegy, mi a mindenkori válasz arra a kérdésre szerintem, hogy "Mi (az) a mi?".