Hosszú kutatás előzte meg a mai írásom. Több cikket elolvastam, Ted videókat néztem, mert biztos voltam benne, hogy valaki megfogalmazta mindazt, amit érzek és gondolok. És ez persze így is volt, rengeteg csodálatos gondolatot/véleményt olvastam, de most valahogy mégsem ezeket szeretném megosztani.
Két vonal határozta meg a mai írásomat: az egyik, hogy mit jelent számomra pedagógusnak lenni? A másik, hogy vajon, mit is visz magával a gyerek a pedagógiai helyzetekből?
Mindkettő nagyon nehéz kérdés, és bár lehet két különböző kérdés, szerintem mégis összefüggenek, ugyanis én nem leadom az anyagot, hanem együtt fedezzük fel a világot, nem én mondom meg a tuti, hanem együtt jövünk rá arra, hogy ezt így is lehet, nem én tanítok, hanem együtt és egymástól tanulunk. Hatalmas szerepünk van abban, hogy hogyan érzi magát a gyerek a tanórán, miért nem figyel, vagy éppen miért beszélget másokkal. Hatalmas szerepünk van abban is, hogy mit visz magával óra után és mi marad meg benne hosszútávon. Tükröt tartanak elénk, megmutatják, hogyan tettük a dolgunk.
Együttműködésen alapszik, ami ha megvan akkor mindketten nyerünk, ha meg nincs, akkor talán majd, mással, máskor sikerül.
Sokszor gondolok arra, hogy amikor bemegyünk a terembe és becsukjuk magunk mögött az ajtót, egy új és varázslatos világba csöppenünk, ahol nem érint meg minket a külvilág "zaja", még ha maszkot is viselünk a járvány miatt. Ezt az érzést szeretném átadni a gyerekeknek is. Legyen ez egy olyan óra, amikor nem kell félnünk, nincs jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Céljaink vannak, amiket közösen el tudunk érni.