Valószínű, hogy sznobériám is szerepet játszik abban, hogy szándékosan nem használom erre a vágyamra az „önazonos akarok lenni” kifejezést. Azért van, mert nekem ez az összetett szószerkezet nem jelent eleget. Nagyjából a kiüresedése, és amiatt, hogy az "önazonos" szó használatával kapcsolatos megnyilvánulásokkal kapcsolatban az emberi érzések és állapotok közül, sajnos nekem valójában hisztik és hazugságok is felidéződnek. Magammal, a belsőmmel kapcsolatban nem tud jelenteni semmit. Ami nem baj.

Visszatérve: elengedés van, vagy nincs. Bármilyen hihetetlenül hangzik: könnyebb valami múltbeli „tényből” működni, annak ellenére, vagy mentén viselkedni, mint szabadon, azaz megszabadulni attól, hogy mit örököltem, akár magamtól is. Az örökség összetett is lehet: kulturális, történelmi, nemzeti, nemzetiségi, családi, vallási, válási, baráti, ellentéti, egyszóval mindenféle, amit a működésemben teljesen szabadon szeretnék megélni. Működtetni szeretném a mindenkori jelenemben. 

És persze, mindig kommunikálunk, pont az a jó benne, hogy a „mi” dolgunk lesz akárkikkel, akikhez van viszonyom és viszont. Szeretek mindenfélét csinálni: szeretni, nevetni, szomorkodni, munkálkodni, enni-inni: együtt lenni. Magamnak, magammal is szeretném mindig ezeket a dolgokat. És kicsit sajnálom, hogy ebben a pillanatban úgy érzem, túl nehéz és egyúttal túl könnyű még leírni, de persze azért leírom, mit szeretnék: megengedni. Megengedni, hogy átadjam magam egy jó érzésnek. Például olyanoknak, amiket Lívivel „szeretünk ki” egymásból. Képzeljétek: ez már sikerül néha. Nem omlik rám semmi, nem kapok szívrohamot – előfordul, hogy benne vagyok egy érzésben. Átadom magam neki. El is mesélem majdnem azonnal. (Kicsit fürdök az efelett érzett örömben is előtte azért…) És amikor elmesélem: örülünk mindketten. A pillanatnak. Nekünk.

Hogy is mondjam?

Nem kell nagyívű gondolat, eszme, ideológia, meg ilyen nemlétező, pontosabban személytelen valami.

Olyan: emberi dolog (lesz) ez, tudjátok.

Drukkolok, drukkoljatok!