Éjfél lesz 10 perc múlva. Az ágyban fekszem. Hason. Az alkaromon támaszkodok. Előttem a tableten megy valami sorozat. Orvosos. Nem egyértelműen figyelek. Inkább azért kell, hogy megtöltse a szobát zajjal. A biztonság kedvéért, ha ez nem lenne elég, a kezemben a telefonomon valami logikai játék tematikus cselendzsében színezek ki épp kockákat, így jutok el a level 468-ra. Egyszerre felnézek a tabletre, ahol épp sikerült megszületnie a kisgyereknek úgy, hogy az anyukája is életben maradt és amikor ennek örülve megy mindenki a mentőautóval a kórházba a romantikus lassú zenére (én épp megtörölgetem kicsit a szemüvegem, mert ha csak a háttrében is vannak, azért a családommá váltak már nekem és mégiscsak megmenekültek), na ekkor egy óriási durranás után lassítva repkednek az üvegszilánkok, a hajak, némán ordítanak a szájak, repülnek a belépőkártyák, forog, sosem áll meg, csapódik, eltemetődik, fröccsen, ... és jön a vége zene. Na ez így nem oké. Hagyom kicsit a vége zenét, amit csúnyán elvágtak a kalózfeltöltők, hogy kisebb helyet foglaljon a szerverükön a rész. Valamit megértek. Nem is miattuk könnyezem, hanem magam miatt. Hogy ennyi vagyok itt az ágyban. Kilépek a telefonomon a játékból és az alkalmazásboltban valami produktivitást segítő alkalmazást keresek. Találok egy szép narancssárgát. Ez jó lesz. Ez megoldja. Letöltöm. Pikkpakk megértem a használatát. Meg is tervezem vele a holnapom. 2 óra 25-re, három résszel később már pontosan tudom, hogy holnap hatkor kelek, mert így odaérek a szigetre, ahol futok majd 7 kilómétert, ahonnan így levezetősétával együtt kb. 8 óra 47-re már meg is reggeliztem, tehát egy gyors 6 perces kávé segítségével elolvasok nagyjából 37 oldalt a könyvből, ami szakmai témájú, vagyis több szempontból is hasznosítom majd és akkor utána átviszem, felteszem, megszerzem, összehozom, leorganizálom, megtalálkozom és este még meditálok is majd. És tényleg, minden percre pontosan ott van. És nem vagyok ám buta, mert mindenre bőven hagytam időt, hogy nehogy kudarc legyen, ha nem sikerül. Nagyon motivált vagyok. Úgy várom a holnapi kelést, mint a kisgyerek december 23-án. Tényleg nagy terveim vannak. Holnap meg fogom oldani és nagyon büszke leszek magamra este és produktív meg minden. Így várom az elalvást. De nem akar jönni, csak majd 4 óra 15-kor. Akkor elnyom végre az álom. Már a következő évadból is megnéztem pár részt és sikerült eljutni a 621. levelre, pedig három napja töltöttem csak le az appot. 4 óra 41-kor ébredek. Hogy meséljem, hogy magyarázzam? Ez nem olyan romkomos ébredés. Nem élénkek a színek, nincs lágy zene, se napsütés, se halk nevetéshang, se lanygos meleg kalácsillat, se gőzölgő kakaó. Ez olyan igazi ébredés. Nyálkás, sötét, hideg, büdi, félelmetes. Mintha tökéletesen kialudtam volna magam. De valahogy itt lent. Mármint nem lent, hanem itt a nyakam alatt, de a mellkasomtól nem lejjebb, szóval ott bent vagy nem is annyira, de nem is a bőröm, valami szorítás, ... fáj ... igen, fáj, de nem valami szervem, hanem az egész, vagy pont semmi, ... nem tudom hogyan mondjam el, de valódi fájás, viszont mégsem fáj semmim ... nem orvosi dolog, na ... valami félelemmel összekevert fájdalmas nyomorúság, megbolondítva egy kis értelmetlen magánnyal és feljavítva az értéktelenségnek a legteljesebb megélésével. Nem tudom egy szóval leírni ezt a borzalmas érzést. Azt hiszem a legjobb szó az erre, hogy nincsen rá szó. Igen. Van ilyen. Hogy így ébredek. Miért te még nem ébredtél így? Én az elmúlt pár napban minden reggel. És nem mentem futni. Nem főztem még kávét sem. Viszont új sorozatot kell keresnem, mert ennek nincs több része és már a kockák színezgetése is kicsit unalmas, ezért most a kettő hatványaival ellátott dobozokat lökök egymásnak, hogy összeadódjanak és minél nagyobb számig eljussak. Amikor két rész között babrálok a tablettel, ezért nem játszom épp és a sorozat se megy, akkor rám tör. Minden. Minden, amit ez a fura érzés - itt lenn a mellkasomnál - jellemez a legjobban.
Elmentem a barátomhoz és elterveztem, hogy mit fogok mondani. Belépek majd és elég teátrálisan majd azt mondom és akkor lesz egy kis csend, ő leültet és majd jól megért, aztán meghallgat, vagy fordítva és utána megtanácsol engem és hirtelen minden jó lesz. Nem ez lett. Beléptem és nem tudtam elmondani a csodálatos teátrális mondatom, pedig fel voltam készülve rá. Tényleg. Négy év szinmű, meg más egyéb is. Nem ment. Azért nem, mert onnantól, hogy beléptem, ő röhécselt, sztorizott, viháncolt, kávét főzött, sütit adott, nem gyújtott rá, hogy nekem se legyen nehéz megállnom, és kacagott, kacagott. Úgy is mondhatnám, hogy szeretett.14 óra 26 körül búcsúztam el tőle. Most 23 óra 18 van és összeszereltem, kávéztam, olvastam, átgondoltam, megtervezetem, megcsináltam, átvittem, felhoztam, megtalálkoztam. Pedig csak szeretett.

Ne vegyétek komolyan azt, amire nincsen szó. Egymást vegyétek komolyan. Találkozzatok minél hamarabb. És szeressétek egymást. Az jobb, mint a tanács!